1. Bevezetés

Dédnagyapám naturalista festő volt és a képei kellő inspirációval szolgáltak ahhoz, hogy örök alázatot és vonzalmat érezzek a művészetek iránt. Éreztem, számomra a művészet a legfontosabb, tudtam nekem ezzel, és csakis ezzel kell foglalkozni, hiszen imádtam rajzolni. Élveztem azt, hogy amit szavakkal, vagy írásban nem tudtam elmondani, azt képekkel, rajzokkal elmesélhettem. Különös kedvvel lapoztam kedvenc festőim albumait.

Először rajzban próbáltam kifejezni magamat, mert úgy gondoltam, minden művészet alapja a rajz, és ezt kell kellőképpen elsajátítani ahhoz, hogy egy újabb szintre léphessek a művészet terén. Majd tanáraim tanácsára elkezdtem a festészettel is foglalkozni. A festészet világa teljesen magával ragadott. Még inkább bizonyossá vált számomra, hogy nekem a művészet és azon belül is a festészet adhat éltető erőt, amelyből folyamatosan táplálkozhatok. A művészeteken belül nagy hatással voltak rám a reneszánsz művészet, Michelangelo szobrai (amit volt szerencsém személyesen is látni), Leonardo zsenialitása, kísérletező képessége. Szerettem a klasszicistákat, Ingres-t, David-ot. Imádtam a magyar realistákat, Munkácsy-t, Benczúrt. Lenyűgözött festészetük tökéletessége, csodálom azt amit az utókorra hagytak, szerintem ebben rejlik a művészet ereje. Ezért érzem úgy hogy a művészet örök.

„Olyan világban élünk, ahol ha valaki megkoronázza magát, király lesz. Miért nem tesznek az emberek koronát a fejükre? Mert túl gyávák ahhoz, hogy királlyá legyenek.”

- Friedrich Stowasser –

2. Hundertwasser

Hundertwasser  remek teljesítményt nyújtott: nem csak sajátmagának szerzett személyes elismerést, hanem kivívta az osztrák művészetnek a nemzetközi tekintélyt. Nemzetközi hírességgé vált, Bécs pedig visszanyerte általa szikrázó fényét. Művészete igazi alternatívát nyújt a modern művészet nagy részének ürességével szemben.

Hundertwasser műveiben ritka szigorú logika, mindent fényűzően, meztelenségében mutat meg, művészetében nincs nyoma a leegyszerűsítésnek. Alkotásaiban maga a tárgy áll előtérben, kerüli az elméletieskedést, és inkább az érzéki dolgokat részesíti előnyben.

Negyven év óta szívvel-lélekkel dolgozik, mint művész és mesterember.

2.1. Hundertwasser élete és munkássága

1928. december 15-én született Bécsben Friedrich Stowasser néven. 1948-ban iratkozott be a Képzőművészeti Akadémiára, azonban már három hónap elteltével felfüggesztette itt megkezdett tanulmányait; ugyanezen évben vette fel a Hundertwasser nevet, melynek jelentése: Százvíz. Nevezte magát még Regentagnak Dunkelbuntnak is. Szerinte ha egy embernek sok neve van, sok személy lesz belőle. És valóban: festő, építész, ökológus és saját hajójának okleveles kapitánya egy személyben. De tervezett bélyeget, és kedvenc tartókodási helyének, Új-Zélandnak zászlót is.
Kezdetben főleg nonfiguratív festészettel foglalkozott. Rendkívül színes, gyakran gyöngyházas csillogású képein leginkább Gustav Klimt dekoratív szecessziós stílusának, színkezelésének hatása jelenik meg. Első kiállítása 1952-ben nyílt meg Bécsben. Közben egyre fokozottabban fordult érdeklődése az építészet felé. Az ötvenes évek végére kidolgozta e tárgyban koncepcióját, amelynek kiáltványszerű formában adott hangot, és amelyben fellép a pusztán a hideg ésszerűségen alapuló, elembertelenedő, funkcionális építészet ellen. 1962-ben igen nagy sikerű tárlata nyílt a Velencei Biennálén. Ausztria határain kívül is egyre növekvő ismertségre és elismertségre tett szert; mind Nyugat-Európa, mind az Egyesült Államok nyilvánossága élénk érdeklődéssel vette körül képzőművészeti-építészeti kezdeményezéseit, megmozdulásait; a neoavantgárd mozgalmak idején happeningek résztvevőjeként is gyakran szerepelt. Mindezek mellett még külön is kiemelhetjük aktív környezetvédői (tervezői és szervezői) tevékenységét, amelyet építészeti megnyilvánulásaival szorosan összekapcsolva 2000. február 19-én bekövetkezett haláláig végzett. A második hazájának tekintett Új-Zélandon nyer végső nyugalmat.

Építész példaképe Gaudi. Gyűlöli az egyenes vonalakat, mert a természetben ez nem fordul elő. Alkotásaiban gyakran használ spirális motívumokat. Megihlették a keleti templomok hagymakupolái  is. " Szerintem a hagymaforma gazdagságot, boldogságot, jólétet, bőséget és termékenységet jelent. Olyan mint egy nagy hasú nő." - vallja. A közreműködésével készült épületeket könnyen felismerjük nagyon is egyéni jegyeiről, elemeiről, vagyis az igen jellegzetes díszítőstílusról. Élénk, mély erejű, életteli színek kavalkádja; a természeti formákéval rokon, szabálytalanul burjánzó alakzatok; tarka, girbegurba oszlopok; kupolák; egy-egy csipetnyi humor a legváratlanabb helyeken is; egy-egy szellemes, ötletes megoldás a legapróbb részletekben is – nos igen: ez mind-mind sajátja Hundertwasser épületeinek. Ám azt kell meglátnunk, hogy a megjelenő stílusjegyek mégsem csupán a váratlanság, a meghökkentés céljából születtek, hiszen többről van itt szó: az építészet határterületein járunk,– azaz hogyan válhatna valósággá az egyszerre ember- és természetközpontú építészet. Hundertwasser számára talán mindvégig az lehetett a leghangsúlyosabb kérdés, hogyan élhetne harmonikusan együtt az ember és élő, eleven környezete.

2.2. Hundertwasser-ház A bécsi szecesszió, valamint a háború utáni École de Paris festészete, az informel és az expresszionizmus elemeibôl dolgozta ki az ötvenes években az absztrakció és a figurativitás határán mozgó stílusát, 1955-ben a transzautomatizmus elméletét. Dekoratív formavilága népszerű és vitatott alkalmazásával az általa tervezett épületeken is találkozunk, így a bécsi Hundertwasser-házon és a hulladékfeldolgozó épületén.

Bécs városa azzal a kéréssel fordult Hundertwasserhez, hogy építse meg utópisztikus házainak egyikét, valami különlegeset, amely megtestesítené Hundertwasser ideáljait.

A löwengassei ház tulajdonképpen egy függőleges falú , minden egyes, különféle színekkel megkülönböztetett lakása szilárd alakzat, önmagába zárt egység a házon belül.

A tető vidáman lendületes vonala Gaudí Casa Milájára emlékeztet, melynek azonban nincsenek az alattuk lévő lakásból elérhető kertjei, teraszai. Széles, ívelt lépcsők vezetnek az utcára, hatalmas parbolikus ívű bejárati boltívek is Gaudira emlékeztetnek, Hundertwasser a belső teret , amely egy nyeregív játszótérnek használta fel. Az épület minden egyes része hasznosan van kialakítva.

Hundertwasser a ház felépítéséhez készen kapható elemeket használt az építészeti költségek csökkentésére, de ezeket szokatlanul új módon kombinálta. Magán az épületen nem egységes a stílus, hanem egy piacon kapható termékekből összeállított keverék, fényűző hatással elegyítve. Régi vágya szerint fákat ültetett a ház tetejére, amelyek árnyékot nyújtanak és díszítenek, színesítik a házat, tisztítják a levegőt és a bőség hatását keltik. A tetőkert elérhető egy lépcsősor segítségével az alacsonyabb emeleteken lakók számára is.

A ház nem ökölőgikai, hanem stirális haladást jelent. Nem tudományos-technikai, hanem társadalmi megnyilatkozás. „Ez a ház az emberi haladás egyik lépése a természettel és a kreativitással való harmónia felé.”

„A pop művészei olyan képeket alkottak, amelyeket a Broadway bármely járókelője képes volt egy pillanat alatt felismerni: (…) mindazokat a remek, modern dolgokat, amelyeket igyekeztek minden áron nem észrevenni az absztrakt expresszionisták.”

- Andy Warhol –

3. A pop-art

A második világháború után az Egyesült Államokban csakúgy, mint Európában az absztrakt expresszionizmus diadalmaskodik. Egy idő után ez az irányzat lassan elveszíti kezdeti lendületét, és az alkotók némelyike egyre inkább csalódik benne. Az új művészi kifejezésforma számára tehát a terep elő van készítve.

A pop-art megjelenése nagymértékben összefügg Jasper Johns (szül.: 1930) és Robert Rauschenberg (szül.: 1925), neodadaista művészek munkásságával. Mindketten a populáris ikonográfiából merítenek, amely az 1908-1910 között nagyon aktív Nem York-i Ash-Can School-t idézi. Az 50-es években ezek a művészek ismét mindennapi használati tárgyakat visznek a művészetbe. 1954-től kezdődően Jasper Johns Zászlók, Céltáblk és Számok sorozatokat fest. Formátumuk miatt nehezen dönthető el, hogy autentikus tablókról van-e szó, vagy festményekről. Képein gyakran jelenik meg a szürke szín azért, hogy kizárjon mindenféle érzelmességet. Johns következő ötlete a konzervdobozokat és más használati tárgyakat imitáló bronzszobrok készítése. Viselkedése Marcel Duchamp (1887-1968) és a dadaisták munkásságát idézi, a külömbség annyi, hogy Johns személyesen készíti el műveit, míg a dadaisták az iparilag előállított kész dolgokhoz menekültek.

Robert Rauschenberg ugyancsak kapcsolatban van Duchamppal, ugyanis az észak-karolinai Black Mountain College-ban tanul. 1953-tól számos kollázst készít, amelyek gyökerei a kubizmushoz és Kurt SchWitters (1887-1948) munkásságához nyúlnak vissza. Véleménye szerint ez a technika fontos asszociációk, valamint rendkívül gazdag szimultán ikonográfia létrejöttét teszi lehetővé. Rauscheberg az ún. combine paintings felfedezője, aminek az a lényege, hogy különféle tárgyakat helyeznek festett felületre. Az ő képei sajátos, háromdimenziós kollázsok. Inspirációul szolgál számára a különféle eszméket összekapcsoló szűrrealizmus, őt magát viszont a banális tárgyak alkalmazása miatt a dadaizmus közvetlen örökösének tekintik. Johns és Rauschenberg nem csak úttörői a pop-artnak, hanem képviselői is.

3.1. A POP-ART NAGY-BRITANNIÁBAN

A „pop” szó eredetével kapcsolatban különféle magyarázatok születnek. Művészi összefüggésben Angliában jelenik meg először. Itt az angol „popular culture” meghatározás rövidítéséről van szó. A kritikai irodalomba a fogalmat Lawrence Alloway viszi be, agy határozva meg azon művészek viselkedését, akik kritikusan viszonyulnak a tömegtájékoztatási és tömegfogyasztási eszközök populáris kultúrájának sztereotípiáihoz. Az ötvenes évek közepe táján a „pop” meghatározás olyan stílust jelöl amely meglehetősen széleskörűen kapcsolódik a modern tömegkultúrához.

Nem jelenhetett volna meg a pop-art Angliában az Independent Group nélkül, amely 1952-ben alakult meg a londoni Institute of Contemporary Art keretein belül. A csoport tagjai és névadói: Richard Hamilton és Eduardo Paolozzi (festők), Reyner Banham (művészettörténész, műkritikus), Alison és Peter Smithson (építészek), valamint a fotós Henderson. Rendszeresen szerveztek találkozókat, amelyek során vitatkoznak az eddig mellőzött témákról, mint például a gépkocsi, a kibernetika, vagy a rock and roll. A csoport számos művészi rendezvényt szervezett egészen 1956-ig. Legfontosabbnak az utolsó művészi vállalkozásuk bizonyult, a „This is Tomorrow” (1956), amelynek során előkerültek a pop-art alapvető témái: a reklám és a médiumok sztárjai. Ezt a kiállítást tekintik az új irányzat születése pillanatának. A tizenkét csoportra osztott művészek tizenkét pavilonban befejezett szenzorikus térbeli szimulációt hoznak létre. Tevékenységükben látható a különböző művészeti ágak és kifejezési eszközök összekeverésének szándéka. Ez a dadaistákéhoz hasonló aktivitás fogja kísérni a pop-art jegyében működő művészek minden cselekedetét.

A kiállítás idején a kritika különös figyelmet fordít Richard Hamilton: Just What is itt hat Makes Today”s Homes so Different, so Appealing? Című képre Egy modern lakásbelsőben szereotíp pár látható – a testépítő kezében hatalmas nyalókával, amelyen nagybetűs „ pop” felirat látható, a kanapén pedig sztriptíztáncosnő ül. Ez a kollázs a pop ikonográfiája, és esztétikai alapjai tömörítésének kifejezője. Megtalálható itt a pop-artra jellemző technika ( magnő és porszívó), a reklám iránti érdeklődés, hivatkozás a szexre, vonzódás a sztereotípiákhoz, a látványosságokhoz és a képregényekhez, s mindez sajátos, meglepő hangulatban, a műfajok és műnemek összekeveréséből eredő humorral bemutatva. A tömegkultúra, amely létrehozta ezt a kollázst, a korabeli sajtóból, a mindennapi „képekből” ered, ami városi jellegű.

A pop művészet következő hulláma az ötvenek évek végén jelenik meg. Képviselői első sorban a Royal College of Art-ból kerülnek ki és az 1959-ben rendezett „Place” kiállítás során fedezik fel őket. Itt elsősorban Richard Smith (szül.:1931) és Peter Blake (szül.:1932) említendő meg. Smith ismert személyiségek, vagy használati tárgyak fotóit nagyítja ki és nagy, lapos, színes foltokkal fedi be őket. Blake festészete, amelyben a tinédzser kultúra dominál, még érthetőbb. Csakhamar megjelenik a pop művészek harmadik nemzedéke: Patrick Caulfield (szül.:1936), David Hockney (szül.:1937), Allen Jones (szül.:1937), Peter Philips (szül.:1939), Derek Boshier (szül.:1937), R.B. Kitaj (szül.:1932) és Pauline Boty (szül.:1938-1966). Ők Londonban jelenkezdnek 1961-ben, a nagy sikernek örvendő „Joung Contem-poraries” kiállítás idején. Többségük a Royal College of Art végztt növendéke. Rendkívül sokszínű festészetüket az a nyomaték hangolja össze, amit a rajzra helyeznek, amely ezáltal egyre inkább látható, és akadémikus lesz. Ezek a művészek azonban később annyira eltérő pályát választanak, hogy ami kezdetben összekötötte őket, az csakhamar eltűnik, maga a pop-art pedig inkább az Egyesült Államokban fejlődik, mint Angliában.

3.2. A POP-ART AMERIKÁBAN

Amikor az amerikai pop-art a hatvanak évek elején születik, éppen akkor, amikor angol változata lemenő szakaszáma érkezik. Annak ellenére, hogy nem túlságosan tér el a brit változattól, az amerikai pop-art másféle művészi fejlődés eredménye, mások felbukkanásának az okai is. Angliához hasonlóan az amerikai pop-art motívumai a hétköznapi életre, a technikára, a sorozatgyártásra, a médiára és annak termékeire utalnak, mindamellett sokkal kritikusabb és politikailag elkötelezettebb, míg az amerikai művészek megállnak a valóság bemutatásánál, nem támadnak és nem vádolnak.

Az 50-es évek végén John Cage (1912-1992) hatására az amerikai pop-art meghatározó eleme a heppening. Ez az állandóan kísérletező zeneszerző hirdeti az emberi tevékenység különböző területei között meglévő határok megszüntetésének szükségességét, és ami ezzel együtt jár, hogy be kell vinni a művészetbe a határain kívül eső elemeket. Különösen nagyra tartja a kollázsokat, a zajok alkalmazását a zenében, valamint a tárgyak használatát a festészetben.

1960-ban Oldenburg létrehozza a The Car Crash-t, miközben olyan benyomást kelt, amint amit gépkocsibaleset idején lehet átélni. Európában a happeningek később jelennek meg és absztraktabb jellegűek. Sokkal kevésbé játékosak, extrém helyzetekre koncentrálnak, amelyeket sokszor nem lehet sem társadalmilag, sem esztétikailag elfogadni.

1960-ban a pop-art legjelentősebb alakja Andy Warhol (1928-1987) kezdi el a Coca-colás üvegek-kel a mindennapi használati tárgyak, ipari termékek, vagy reklámmotívumok bemutatását. Később bevisz festészetébe képregényrészleteket, épp úgy, mint ahogy mint az amerikai pop-art másik fontos alkotója, Roy Lichtenstein (1923-1997). Oldenburg viszont gipszből, műanyagból, vagy textilből készít hatalmas, háromdimenziós, tartós, vagy rugalmas struktúrákat. Készít tárgyakat eredeti méretükben is.

Az amerikai pop-art első kiállításai 1960-ban határozott ellenérzéseket váltanak ki a nézőkben. A kritikusok nem fogadják el a művészeti szférába tartozónak az általuk ezidáig megbélyegzett fogyasztói társadalmat. Egyesek azonban kitörnek ebből és a pop-ártot akkor kezdik komolyan venni, amikor a Nem York-i Museum of Modern Art a kollázs és az assemblage technikákat bemutató kiállítást rendez (1961). Ismert és híres művészek mellett megjelennek itt a pop alkotók fiatal nemzedékeinek tagjai. A következő évben a soron következő – ezúttal az új realisták munkásságát bemutató kiállítás megszilárdítja a pop-art szerepét a művészettörténetben. Ez az irányzat a hetvenes években is aktív marad. A következő évtizedben is megtalálható lesz néhány művész munkásságában.

3.3.ANDY WARHOL (1928-1987)

Amerikai (USA) művész, a pop art legismertebb képviselője. 1928. augusztus 6-án született Pennsylvaniában. Apja bányász, majd kőműves, 1942-ben hal meg. A pittsburgi Carnegie Institute of Technologyban folytatott négyéves tanulmányai és művészi diplomájának megszerzése után, 1949-ben telepedett le New Yorkban, illusztrációk és a sajtófotók forma- és motívumvilágát felhasználva készítette el elsô grafikáit és vászonra szitázott képeit a hatvanas évek elején, amelyeket 1963-tól a Factorynak (Gyárnak) nevezett műtermében állított elô sorozatban. A Warhol vázlatai alapján készült sorozatokon számos asszisztens dolgozik – több mint 2000 mű készül két év alatt! Az élénk, rikító színek segítségével ugyanazon tárgy, vagy erőszakos cselekmény, baleset látványának a megismétlésével ezek a művek az emerikai civilizáció illusztrációjává válnak. Az irodaként is funkcionáló Factory az underground kultúra kultikus helyszínévé vált, itt gyűltek össze Warhol "szupersztárjai", akikkel elsô filmjeit készítette, itt működött a Velvet Underground rockzenekar, egészen 1968-ig, amikor Warhol - az ellene elkövetett merénylet után - feladta e nyitott életformát. Warhol a hatvanas-hetvenes évek pop és alternatív kultúrájának emblematikus alakjává vált, miként az általa bevezetett művészeti elvek és módszerek is (a tömegkultúra, a fogyasztói társadalom termékeinek ikonná emelése; a gépies "termék-elôállítás" mint alkotómódszer; a szerialitás és az egyediség/egyéniség ütköztetése a sztárcsinálás mechanizmusában stb.) mind a mai napig új és új követôkre találnak. A művész 1987. február 22-én, New Yorkban hal meg. Magyarországon 1991-ben volt kiállítása a Műcsarnokban.

3.4.Campbell leves-konzerv – 1962 Andy Warhol

Campbell leveskonzerv (szerigráfia) (lásd. 7. képmelléklet) egyike azon korszak első képeinek, amelyben a dollárokat és a coca-colás üvegeket ábrázoló alkotások készülnek. Egy hosszú sorozat eleme, amelyben másfajta levesek is megjelennek. Megváltozik a konzervek mérete és a motívum színe, valamint az ábrázolt dobozok mennyisége is. Warhol gyakran készít teljes sorozatot is ugyanarról a motívumról. A motívum ismétlése az ábrázolt, iparilag gyártott tárgyak másolásának eredménye. Ennek az imitációnak a hatása akkor a legerősebb, ha a motívum ugyanazon a vásznon kerül többször bemutatásra. Ezek a sorozatok Warhol művészetének határozott átalakulásáról tanuskodnak. A kezdeti korszak stilizált rajzstílusa helyét az egyszerű másolás foglalja el: a kontúrok határozottak, a kontrasztok erősen hangsúlyozottak, a színek leggyakrabban alapszínek, amelyek lapos foltokként kerülnek föl a vászonra. A Campbell leveskonzerv szine a vászon teljes felületét elfoglalja. A művész középre helyezi és enyhén felülről ábrázolja, hogy kiemelje háromdimenziós jellegét.

3.5.Marilyn Monroe – 1964 Andy Warhol

Warhol egyik leggyakrabban ismétlődő motívuma Marilyn Monroe. (lásd. 8. képmelléklet) Ez a téma a nagy sztárokról 1962-ben elkészített portrésorozathoz tartozik. Ezek a figurák az amerikai sikrtörténet, valamint az olykor tragikus kimenetű társadalmi felemelkedés – Mint Marilyn Monroe esetében akinek öngyilkosságát titok övezi – megszemélyesítői. Warhol képe alig pár nappal a színésznő halála után készül. Alakjában a művészt nem a sexszimbólum vonzza, hanem hogy a színésznő az amerikai társadalom megtestesítője. Szerinte szépsége nem erotikus jellegű, hanem képzőművészeti. Monroe a Warhol által leggyakrabban festett személy. Arca munkássága egyik jelképévé válik. Warhol sokszorosítja a színésznő arcáról készült képeket, a soha be nem fejeződő másolat hatását kívánja ezzel elérni. Elsősorban a vizuális hatás érdekli, s nem a valósághű ábrázolásmód. Az élénk, merész színek nem mindig felelnek meg a valóságnak, színes foltokként kerülnek a vászonra. A szerigráfia alkalmazása stilizálja a formákat, egyben hangsúlyozza az arcok sztereotip hatását.

Szerigráfia: olyan grafikai technika, amely sablon segítségével történő rajzolásra emlékeztet. Lehetőséget nyújt a mű végtelen sokszorosítására. A vászonra feszített, blokkoló anyaggal lefedett selyem alá – azoknak a kivételével, ahol a rajz vonalai futnak – egy papírt helyeznek. Ezután kefe segítségével viszi fel a festéket, amely a selyemháló szabad szemein keresztül a papírra kerül. A sokszínű szerigráfia annyi selymet igényel, amennyi az alkalmazott színek száma.

3.6.Önarckép – 1967 Andy Warhol

Egy évvel ennek az önarcképnek a megfestése után Warholt meglövik. A művészen azonnal sebészeti beavatkozást hajtanak végre és a korházban két hónapig kűzd a halállal.

Warhol számos önarckép szerzője. Külömböző alkotói fantáziáknak engedve szinte a végtelenségig visszatér ehhez a témához. Az 1967-ből származó önarckép nem különbözik az ebben a korszakban alkotott többi portrétól. A felvett póz nagyon egyszerű és Warhol több változatot készít belőle. Dominál a vörös és a zöld, erős ellentétben a komplementer színekkel, melegekkel és hidegekkel egyaránt. A Montreálban megrendezett Expo’67en Warhol hat ugyanolyan önarcképet állít ki. Saját arca sokszorosításának ténye az ő felfogásában nem egy devalvációs folyamat. A tárgyak, filmsztárok, állatok, autóbalesetek és saját maga közötti egyenértékűség felállításánál az a tény vezérli hogy ezen motívumok összessége általánosan ismert, és népszerű.

4. A rajz tanszék kifestése

4.1. Tervezés

Pár barátommal úgy gondoltuk, hogy a diplomamunkánk gyanánt valami olyat hozunk létre, ami új, merőben eltér az eddigiektől. Úgy éreztük, hogy a rajz tanszék üres, sivár falait izgalmasabbá lehetne tenni. Ezért döntöttünk úgy, hogy a diplomamunkánk nem lehet más, mint a rajz tanszék falainak szekkókkal való kitöltése.

4.2. Előkészületek

Mindenek előtt beszéltünk Lőrincz Zoltán tanszékvezető úrral és elmondtuk, mi közös projektünk célja, mik az alapkérdései, például miket ábrázolnánk, milyen sorrendben következzenek a képek. A tanszékvezető úr javaslatára – amivel mindenki feltétel nélkül egyetértett – hogy a képek kronologikus sorrendben kövessék egymást lentről fölfelé haladva. Miután ezeket az alapkérdéseket megtárgyaltuk és Lőrincz tanár úr is áldását adta az ötletünkre, elkezdődhetett az érdemi munka, amelyet gondos tervezés előzött meg. Mindenki aszerint választott, hogy mi az a téma, ami a hozzá legközelebb áll. Tóth Csaba tanár urat felkértük, hogy felügyeletével és hasznos tanácsaival segítse kis csoportunk munkáját.

4.3. Vázlatok, tervek elkészítése

Következett a helyszín feltérképezése és a vázlatok elkészítése, amit számítógép segítségével készítettünk el. A megfelelő tervek bemutatásával kezdhettük csak el az érdemi munkát. Kisebb problémánk az állvány beszerzésével adódott, de mivel ezt a problémát is sikerült kiküszöbölnünk ez az akadály is elhárult.

4.4. A képek elkészítésének folyamata

4.4.1. A technika

A képek szekkó technikával készültek. A freskó és a szekkó közti különbség abban áll, hogy amíg a freskót friss vakolatra festik, vízfestékkel, amelyből a lassan kiváló kalcin aztán vékony átlátszó réteggel vonja be a festményt, amelynek színei így védettek és élénkek maradnak, addig a szekkónál előzetesen gondosan lekezelt, lemeszelt, lealapozott falra történik a festés. Amely esetünkben eltért a hagyományos eljárástól, mert a falat előzetesen műanyag alapú falfestékkel kezelték. A falfelület megvizsgálása után kijavítottuk a felmerülő hibákat glettelő és vakolóanyaggal. Aztán a képek helyét lealapoztuk műanyag alapú mélyalapozóval, majd kezdődhetett a munka.

4.4.2. Pop-art falfestmény előkészítésének folyamata

Pop-art arcképek elkészítéséhez (amelyet Andy Warhol egyik munkája inspirált) szükség volt társaim fotójára , melyet digitális fényképezőgép segítségével a rajz tanszéken készítettünk el megfelelő fényforrás igénybevételével, amely esetemben egy rajz tanszéki reflektor volt. Majd az így elkészült képeket számítógép segítségével a Pop-art stílusnak megfelelően színekre bontottam, amelynek koncepciója az volt, hogy mindegyik portrét három féle szín alkotott.

4.4.3. A képek felfestése

A pop-art portrék felfestése a képek falra történő vázlatos felrajzolásával kezdődött. Miután a portrék vázlatai a falra kerültek, kezdődhetett a képek színekkel való kitöltése. A festést Zefra diszperziós falfestékkel és annak színezékeivel vittem véghez. A kidolgozást egy adott szisztéma szerint kezdtem el felülről lefelé az esetleges hibák - mint például lecsorgó festék – ne károsítsa a már elkészült kép részeit. Miután elkészült a felső három portré, amelyet állvány segítségével sikerült befejeznek, jöhetett az alsó három portré színezése. A munka a már említett szisztéma szerint folytatódott a kép elkészüléséig. Majd következhetett a felmerülő hibák korrigálás, például képek széleinek kiegyenlítése.

4.4.4. Hundertwasser falfestmény előkészítésének folyamata 

A rajz tanszék belső terének adottságait figyelembe véve kétség sem férhetett hozzá, hogy a másik festményem Hundertwasser kép lesz. Miután megtaláltam a megfelelő képet, elhelyeztem a számára megfelelő helyre, elkezdődhetett a kép rajzzal történő felvázolása a falfelületre. A kép színekkel történő kitöltésének szisztémája - hasonlóan a pop-art képek festéséhez - felülről lefelé haladva történt. Melynek folyamán nagyobb színfoltokat raktam fel. Majd ezeket a színfoltokat egyre részletesebbé, konkrétabbá tettem. Az így elkészült mű tökéletesen beilleszkedett a rajz tanszék hangulatába.